Nemrég olvastam egy cikket Vekerdy Tamástól. Ő a gyereknevelés atyja Magyarországon. Érdekes ez a rész:
"Néhány szó az iskoláról. Az északi és a nyugati iskolák arra kíváncsiak, hogy mit tud egy gyerek: jól tud fütyülni, faragni, énekelni, vagy éppen valamiből jó tanuló; ez a lényeg, a többi majd megy valahogy. A kontinentális vagy magyar iskola viszont arra kíváncsi, mit nem tud a gyerek, ez után nyomoz. Ezzel pedig rendkívüli károkat okoz a személyiség kompetenciaérzésében. "Jól faragsz, jól fütyülsz, jól énekelsz, irodalomból jó vagy, kit érdekel? Kisfiam, értsd meg, te hülye vagy a matematikához." Ez a lényeg.
Nagyon kevés olyan iskola működik Magyarországon, ahol egy adott gyerekcsoporttal foglalkozó nevelők alkotnak munkaközösséget, tehát mindnyájan ugyanazokat a gyerekeket ismerik. Ezek pedagógiai munkaközösségek, ilyen például az Alternatív Közgazdasági Gimnázium Óbudán. A normál magyar iskolában magyar-, történelem- és matematikatanárok munkaközösségei vannak, és így garantáltan nem működik együtt két olyan pedagógus, aki ugyanazt a gyereket tanítaná.
A tantárgy és a tanagyag a fontos, nem a gyerek. Ilyen a diktatúrák iskolája; gyerekközpontú iskola a demokráciákban jön létre. Az általam korábban már idézett Karácsony Sándor állapította meg: az iskola abnormális hely, ami abból is látszik, hogy ott az kérdez, aki tudja a választ, és annak kell válaszolnia, aki nem tudja. Ez nagyon fontos, a lényegre rávilágító megállapítás.

Aztán ott van az osztályzás problémája. Jegyre felelni óriási szorongást kelt mindenkiben, de az introvertáltakban ötször akkorát. Nemhogy azt nem képes produkálni, amit tud, de annak a tizedét sem. A szorongás mérhetően visszafogja a teljesítményt. A kontinentális vagy magyar iskola egyik paradoxona, hogy miközben teljesítményt vár, gátolja azt. Ráadásul szó sincs arról, hogy az osztályzás objektív lenne. A németek, akik mindenről írnak egy monográfiát, hatalmas monográfiában írták le, hogy mennyire szubjektív az osztályzás. Azért, mert egy számban nyilvánul meg, még egyáltalán nem objektív. Például hármasról négyesre javítani majdnem lehetetlen, viszont megmaradni ötösnek alig kíván erőfeszítést. "Zsuzsikám, ne is mondd tovább, mint mindig, most is csillagos ötös, mehetsz a helyedre. Na, Lacikám! Egész szépen felkészültél! Csak még egy kicsit próbáld jobban összeszedni magad, és akkor az már szinte négyes lesz. Most még csak hármas alá.
Ezek tragikus dolgok, és jelen vannak a mai iskolákban. Nem beszélve arról az elképesztő gyakorlatról, hogy a gyereket nem a saját teljesítményéhez viszonyítjuk, ami a differenciálás alapja, hanem az abszolút tantárgy egészéhez viszonyítjuk a teljesítményét. Nonszensz!"
Nekem csak annyi kommentem van, hogy sajnos jól betanuljuk ezt a rendszert és ügyesen beépítjük a munkahelyi teljesítményértékelésbe is. És ez még nagyobb baj! De talán tudok segíteni...

Akár örülhetnék is annak, hogy a nagyobbik fiam iskolába jár. Végülis jó dolog a tanulás. Másrészt viszont nem annyira örülök, mert azt látom, hogy az iskola inkább arra tanítja, hogy ő mi nem. És sajnos ettől megy jól az üzletem. Merthogy az iskola milliókat tanított erre Magyarországon és még milliókat fog erre tanítani. Én pedig azzal foglalkozhatok (szinte életem végéig), hogy arra tanítsam a felnőtteket, hogy felejtsék el, amit az iskolában tanultak. Igenis mindenki tehetséges valamiben, mindenkinek vannak erősségei. És igenis tanulják meg használni őket, mert ez a tartós siker kulcsa.

Korábban írtam arról, hogy az iskola arra szocializálja a gyerekeket, hogy javítgassák a gynegeségeiket. Ezzel aztán baromi sok idő elmegy és kb. középszintig lehet eljutni a módszerre. Szerintem pedig bármennyire lehetsz kiváló, ha taudatosan az erősségeidre építesz.